Beszámoló - Macaron&Flowers - OM SYSTEM fotós workshop

Hogy mit szeretek a fotózásban leginkább? A kreativitást. Rajtam múlik, mit vagyok képes kihozni egy fotóból, és ez az állandó kihívás éltet nap mint nap. Bár még nekem is nagyon sokat kell tanulnom, és ha már itt tartunk, a folyamatos fejlődési lehetőség is motivál, mégis úgy érzem, akkor vagyok a legkreatívabb, amikor örömből fotózom, és nem arra gondolok, vajon mi tetszik másoknak, mit várnak tőlem az emberek. Hiszem, hogy ez a mozgató rugója a workshopoknak, és ezt szeretik a megrendelőim is.

A fotózás eleinte csak hobbi volt. És milyen jó, hogy így kezdődött! Ha az újságírói megbízásaim miatt utaztam, mindig ott volt velem egy fényképezőgép is, pedig sokáig csak a cikkeim jelentek meg a magazinokban. Ebből is látszik, mennyire nem gondoltam komolyan azt, hogy a fotóim más célt is szolgálhatnának. Mégis mindig kerestem a lehetőséget arra, hogy egyedül sétálgassak a városok utcáin, egyedül fedezzem fel az apró részleteket. Képes voltam teljesen belefeledkezni a fotózásba, olyannyira, hogy például egyszer azt hitte az újságírói csoport vezetője, elvesztem Salzburgban. Órák teltek el, mire megnéztem a telefonomat és láttam a hívásokat.

Sokáig az sem érdekelt, hogy automata üzemmódban fotózom. Csak maga a kép érdekelt, hogy mit látok meg, amit esetleg más nem, milyen egyedi tartalmat tudok készíteni. A függöny mögött - A balett titkos világa című könyvemhez szintén csak szórakozásból fotózgattam az Operaház kulisszájában. Illetve volt azért egy fontos funkciója is a képeknek. Emlékőrzők voltak, berendezéseké, színeké, fényeké, olyan dolgoké, amelyeket később szerettem volna a szövegben elmesélni az olvasóknak. Nem tudtam mindig jegyzetelni, egy kép elkattintása gyorsabb volt. Nem mindig fényképezőgéppel fotóztam, volt, amikor csak a telefonom volt kéznél. Végül úgy alakult, hogy a saját képeim kerültek be a könyvbe, és bár szerettem azokat a fotókat, tudtam, hogy ennél többre is képes vagyok.

A megjelenés után felkértek egy újabb könyv megírására, akkor már a Magyar Táncművészeti Egyetemről. A balettnövendékek életének megörökítése előtt határoztam el, hogy komolyabban is szeretnék foglalkozni a fotózással. Ennek a döntésnek még mindig nem az volt a fő oka, hogy érdekelni kezdtek a beállításokban rejlő lehetőségek, hanem több, mint kétszáz balettos interjú és a folyamatos újságírói munkáim mellett szükségem volt egy friss motivációra, amiért ilyen gyorsan belevágok egy új könyv anyaggyűjtésébe. Egyszerűen egy kicsit elfáradtam az írásban, és megijesztett a gondolat, hogy minden kezdődik elölről. Elhalasztani nem akartam az esélyt, hiszen olyan volt ez a kötet, mint egyfajta előzmény sztorija az elsőnek, akkor és ott kellett megragadnom a lehetőséget. Ehhez az új munkámhoz vettem meg életem első Olympus fényképezőgépét, egy Olympus Pen-f kamerát. Új gép, új erő. Autodidakta módon kezdtem el tankönyvekből megtanulni a fotózás alapjait, majd amikor ki szerettem volna gyakorolni egy félautomata módot, kimentem a természetbe fotózni. Akár fel is tehetném magamnak a kérdést, miért nem azonnal balettot kezdtem el fotózni, miért vágyódtam ki a természetbe inkább, de persze ma már tudom a választ.

A természetben, később a balettben is a magam feje után mentem, Nem volt tanárom, aki figyelmeztetett volna egy-egy hibára, aki javította volna a technikai bakikat. Magamnak kellett rájönnöm, mi az, ami jó (lehet), és mi az, amin még csiszolni kell. Ennek volt jó és rossz oldala is. Például nyilván azért nem látja az ember az út elején a hibákat, mert nem gyakorolt és tapasztalt még eleget. Viszont, ő azt hiszi, az akkor és ott úgy jó. Vannak 2018-2019-ből fotóim, amiket ma már biztosan nem posztolnék vagy tennék bele egy könyvbe. Ugyanakkor én nem voltam fotós, sőt, nem is voltak ilyen ambícióim még a második könyv írása közben sem. Dokumentálni szerettem volna a körülöttem lévő, másoknak zárt világot, amelyben a balettművészek és a növendékek élnek. A legtöbb visszajelzés pont ezt a nyers látásmódot emelte ki, az olvasók úgy érezték, mintha ott lennének velem a helyszíneken. Az operaházi táncosok közül is többen említették, hogy ez a látásmód kell egy ilyen könyvhöz, mert a néző csak nagyon ritkán pillanthat be az életükbe, nekik nem kellenek a sejtelmes képek, nekik látni kell a tütüket, a spicc-cipőjüket igazító balerinákat, a készülődést a sminkben stb. Én csak azt fotóztam, ami engem érdekelt, mint néző, mint kívülálló. Úgy tűnik, ez lett az első sikereim záloga.

Persze, ma már a kamera beállításai is fontosak. Az, hogy tudom irányítani a képeim minőségét, mélységélességet állítok, manuálisan oldok meg minden feladatot, sokat javított a fotóim végeredményén. De összeegyeztetni a kettőt, hogy technikailag és művészileg is egyedi képet alkossak, nehéz volt. Sőt, néha még ma is az. De a tudás egy részének birtokában is azt vallom, fontosabb a kreativitás és a szenvedély, mint az, hogy minden tökéletes vagy ahhoz közeli legyen egy fotón.