Beszámoló - “Parisban járt az ősz”

A párizsi nő

Tizenhat éves voltam. A gimnáziumi francia csoporttal utaztunk Párizsba, 2004 októberében. Mindenki le akart beszélni arról, hogy franciául tanuljak, de én nem hagytam magam. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy akkoriban jelent meg a francia világsikerű musical, a Roméo et Juliette, amire talán emlékeztek is. A Les Rois du Monde című dalukat szerintem mindenki ismeri a világon. Teljesen odavoltam a musicalért, és a fejembe vettem, hogy megtanulom a dalok helyes kiejtését, valamint minden szavát is érteni akartam a szövegnek. Ez kezdésnek elég motivációt adott, de aki igazán megalapozta a francia nyelv és kultúra iránti szeretetemet, a francia tanárnőm, Cseriné Andirkó Éva tanárnő volt. Ő szervezte meg a francia csoportnak a párizsi utat. Nem csupán egy kirándulás volt, átadta nekünk az igazi francia életérzést, történelmet, kultúrát, gasztronómiát, amit csak el tudtok képzelni. Közben pedig észrevétlenül fejlődött a francia nyelvtudásunk is. Az olyan pedagógus, mint ő, képes a tanítványából kihozni azt a szorgalmat és alázatot, amivel minden túlzás nélkül egy egész élet meghatározható. Kicsit kitérve a történetből, a fentieket alátámasztva, a gimnázium első évében, egy másik tanárnő tanította az osztályt. Nála kettes voltam franciából. Amikor Éva (néni) átvett minket, és hazaértünk a párizsi útról, év végén már ötös volt a bizonyítványomban. Két évvel később a francia OKTV második fordulójáig jutottam, harmadik helyezést értem el egy francia tollbamondó versenyen (ahol francia szakos egyetemi hallgatókat utasítottam magam mögé), és még abban az évben letettem a francia középfokú nyelvvizsgát. Visszatérve, Párizsban volt egy délután, amit a Luxembourg kertben töltöttünk. Gyönyörű, október végi, őszi időjárás volt. A parkban gyerekek játszottak, turisták fotózkodtak, helyi lakosok sétálgattak. A barátnőmmel, Dórival megláttunk egy francia (biztos, hogy francia volt!), harmincas éveiben járó hölgyet. Csinos volt, ‘je ne sais quoi’ stílusa lenyűgözött minket, tinédzser lányokat. Ott ült egy zöld széken, a parkban, és magazint olvasgatott. Ahogy figyeltem őt, azon kezdtem gondolkodni, vajon mit olvashat? Látszott rajta, hogy jómódú, talán a munkából sétált hazafelé, amikor úgy döntött, vesz egy magazint és leül a közeli parkba átlapozni azt. Mi kötheti le egy ilyen fiatal nő figyelmét abban a lapban? Ezen felbuzdulva, Dórival még aznap megvettük életünk első Vogue és ELLE magazinjait. Tetszettek a cikkek témái és a fotók, de én ennél tovább is mentem. Arra gondoltam, milyen izgalmas élete lehet azoknak, akik ezeket a magazinokat készítik. Elmehetnek kiállításokra, partikba, izgalmas emberekkel beszélgethetnek, fotózhatják őket, és a munkájuk mellett mindig ott van a nevük, néha még egy pici kép is róluk. Kikapcsolódást nyújtanak az olyan nőknek, mint az a francia hölgy is, akit a Luxembourg kertben láttunk. Magyarországon az ELLE először 2001-ben jelent meg, Vass Virág főszerkesztése alatt. Amikor hazajöttünk Párizsból, azonnal megvettem az aktuális számot. Onnantól kezdve pedig minden hónapban a legújabbat. Azóta is. Akkor még nem volt tudatos döntés, kellett egy kis idő, hogy megfogalmazódjon bennem, újságíró szeretnék lenni. Hiszem azt, hogy ehhez a felismeréshez az a párizsi út kellett, azzal a meghatározó élménnyel a kertben. Mert semmi nem történik ok nélkül.

2023. október 19-én, 19 évvel később, pontosan ott állok a Luxembourg kertben, ahol megláttam azt a francia hölgyet. Még emlékszem az érzésre is. Azért utaztam Párizsba, hogy készítsek egy fotósorozatot a városról, és írjak egy cikket az élményeimről. Újságíró lettem. Néha nagyon nehéz felnőttnek lenni, motiváltnak és szorgalmasnak, van, hogy kilátástalannak tűnnek a dolgok. De múlt héten, ott a kertben, nyugalmat éreztem. Minden kihívás ellenére, elértem az álmomat, ami olyan régen, tizenhatévesen elkezdett megfogalmazódni bennem. Az ELLE magazinnak is készítek cikkeket és fotósorozatokat. Írtam a francia tanárnőmnek, Évának (furcsa nem nénizni, már tegeződünk egy ideje:)) chaten, hogy mai napig a legkedvesebb párizsi utam az, amit ő szervezett nekünk, pedig már hatodjára vagyok a városban. Remélem, nem bánja, ha a beszélgetésünk egy részletét bemásolom ide, ugyanis tökéletesen alátámasztja mindazt, amit előbb írtam:

Éva: “Ha Párizsba mész, menj el az Opera mellé, ülj be egy kávéházba, rendelj egy Peche Melbát, nézd az embereket és örülj, töltekezz! Örülj, hogy élsz! És nézd meg, hogy öltöznek a párizsi nők! Ezt a tanácsot kaptam egy nagyon kedves, idős nénitől tizennyolc éves koromban, az első párizsi utazásom előtt. Jól megtanultam. A hely vagy a Peche Melba változhat, de az alapelv soha.”

Én: “Az Opera mellett reggeliztem ma egy kávéház teraszán. Utána bementem az Operába fotózni, egy csoda volt!”

Még szeptemberben találtuk ki a 220volt csapatával, hogy az őszi fotós workshop témája egy francia stílusú portréfotózás lesz. A párizsi út adott ihletet, és amint felmerült az ötlet, már tudtam is, mi lesz a tökéletes helyszín! Vicces egybeesés, hogy a Pavillon de Paris étteremről először az ELLE-ben olvastam, sok évvel ezelőtt. Szerencsénkre, lelkesen fogadták a workshop ötletét, kitaláltuk a helyszínt, és a külön erre az alkalomra készített francia édességeket. Peche Melba nem volt köztük, de Tarte Tatin például igen. Nem sokkal a dátum fixálása után derült csak ki, hogy a workshop előtti hajnalban fogok hazajönni Párizsból, úgyhogy biztosan hozni fogom magammal a párizsi hangulatot. Mivel a gépem késett egy kicsit, fogalmazhatunk úgy is, egyenesen Párizsból mentem a workshopra.

Sophia

Szintén még szeptemberben volt egy fotózásom. A modellem egy táncnövendék, Sophia volt. A képekkel akkor készültem el, amikor a fotós workshop témáján ötleteltünk. Amikor a modell kérdése felmerült, azonnal ő ugrott be. Egy gyönyörű, tizenhat éves lány, akiben ott van a ‘Je ne sais quoi’. Éppen annyi idős, mint én voltam, amikor először Párizsba mentem.

Sophiát 2019-ben ismertem meg a Magyar Táncművészeti Egyetemen, amikor a Szép, zárt világ című könyvemet írtam. Elsőéves klasszikus balettnövendék volt, akkor még csak alig tizenkét éves. Kiderült, különleges szépsége abból is fakad, hogy félig indiai származású. Sokszor fotóztam (akkor már Olympus Pen-f-vel) őt a balett-teremben, vonzott a kisugárzása. Egyik alkalommal észrevettem, hogy az első pozíció gyakorlása közben az előtte felfüggesztett fotót nézi a falon. A képen felnőtt balerinák gyakoroltak a teremben. Mintha csak arra gondolt volna, hogy egyszer majd ő is olyan lesz, mint ők. A fotóval később megnyertem egy országos fotópályázatot. Innen kezdődött a történetünk. A díjátadón kiállítást is szerveztek a nyertes képekből, majd minden fotós megkapta a saját vászonképét emlékbe. Én Sophiának adtam az enyémet, motivációként és persze hálám jeléül.

Onnantól kezdve, minden évben felkértek a szülei, hogy készítsek egy fotósorozatot Sophiáról. Fotóztunk télen, a Budai várban, tavasszal, a Tóth Árpád sétány rózsafái alatt, ősszel a Margit szigeten, a naplementében, és legutóbb egy stúdióban is. Izgalmas volt a cikk kedvéért újranézni a képeket, és látni, milyen nagyot változott az elmúlt négy évben. A pici lány ma már egy fiatal hölgy, és, ha lehet, ma még szebb, mint azelőtt. Nagyon örültem, hogy modellt állt a 220volt fotós workshopon, úgy láttam, mindenki mást is megigézett rajtam kívül.

A workshopról

A portréfotózás alapja természetesen a modell, de ezen kívül több részletnek is meg kell valósulni ahhoz, hogy egy adott témát előcsalogassunk a képekkel. A francia stílushoz szükség volt ruhákra. Sophia kapott tőlem egy ballonkabátot, egy fekete-fehér csíkos pólót és egy fekete, csillogó svájci sapkát. Ezek az alapdarabok máris megidézték a francia életérzést. A Pavillon de Paris kovácsoltvas székei és asztalai, az udvar borostyánnal felfuttatott falai egy párizsi kávéház tökéletes mása. A környezet is fontos tehát ahhoz, ha egy konkrét témát találunk ki a fotózásnak. Bónuszként, az elmúlt napok időjárása sok falevelet lefújt a fákról, az őszies színeket pedig az éjszakai hideg csalogatta elő. A Pavillon de Parisban az asztalokat és a székeket is beborították a sárguló levelek, amelyek ebben az esetben tökéletes októberi hangulatot varázsoltak a képeknek. Az én kedvenc trükkjeim egy ilyen portréfotózásnál a következők:

• Fekete-fehér és színes képek váltogatása
• Apró részletek, utalások, például egy kávéscsésze, egy kandeláber, egy falevél fókuszba helyezése, a hangulat erősítéséhez.
• Olyan pillanatok elcsípése, amit nem te irányítasz. Itt például Sophia az egyik képen megigazította a kabát ujját, vagy megdobta a haját, és ezeket kértem, ismételje meg, mert gyönyörű mozdulatok voltak
• Totál és közeli portréképek váltogatása, hogy a helyszínből is több részletet meg lehessen mutatni.
• Olyan hangulatfotók, ahol a modell nincs rajta a képeken. Szeretek kép-párokban gondolkodni.

A felszerelésem

Az OM System OM-1 (https://www.220volt.hu/OM-SYSTEM-OM-1-vaz)  vázammal szerettem volna bemutatni a két kedvenc portré objektívemet. Ezek az Olympus M.Zuiko Digital 45mm f/1.8 (Micro 4/3)  (https://www.220volt.hu/Olympus-M.Zuiko-Digital-45mm-f-1.8-Micro-4-3-ezust) és az Olympus M.Zuiko Digital 75mm f/1.8 ED (Micro 4/3) (https://www.220volt.hu/Olympus-M.Zuiko-Digital-75mm-f-1.8-ED-Micro-4-3-fekete). A 45mm gyújtótávolság lehetőséget ad nagyobb terület befogására, míg a 75mm gyújtótávolság szuper közel hozza az alanyt. Mindkét objektívvel szeretek dolgozni olyan körülmények között is, ahol riportjellegű fotókat készítek, például egy színház kulisszájában, Ezekkel az objektívekkel tűéles képeket és szép mélységélességet tudok elérni, valamint a téma közelhozása segít abban, hogy láthatatlan maradjak, hiszen nem kell az alanyhoz közel mennem. Ezeken kívül kipróbáltam még a workshopon az Olympus M.Zuiko Digital ED 8-25mm f/4 PRO (https://www.220volt.hu/Olympus-M.Zuiko-Digital-ED-8-25mm-f-4-PRO), amellyel nagy területet tudtam befogni a környezetből is. Ez az objektív ilyen fotózáson is hasznos társ lehet, de főleg utazásokhoz a legideálisabb.

Szöveg és fotók: Czank Lívia