Interjú Lőrik Lászlóval - Természetfotós leszek extra

“Az, hogy minden szabályt betartasz még nem garancia a jó fotóra.”

 Interjú Lőrik László OM System nagykövettel

Az OM System háza táján minden nagykövetnek más-más érdekes sztorija van. Más területeken kísérleteznek, szeretik feszegetni a határaikat. A közös bennük, vagy, fogalmazhatok úgy is, bennünk, hogy mindannyian szenvedélyként tekintünk a fényképezésre. Egy kicsit mind megszállottjai vagyunk a technikának és a körülöttünk látható szépségeknek, legyen az természet, emberek, állatok, vagy épp a szemnek láthatatlan makro világ. Jó néha összeülni és megosztani egymással a gondolatainkat. Így történt ez nemrég Laci és köztem is. Ismerjétek most meg az ő történetét.

Mindig a természetfotózás érdekelt?

Elsősorban igen, de én is a szokásos fotós karrierrel kezdtem, esküvő, céges fotózások, rendezvények. Próbáltam később úgy alakítani a dolgokat, hogy minél kevesebb olyan területen fotózzam, amely kevésbé érdekel, és többet foglalkozzam a természetfotózással. Az ingatlan és a céges fotózást meghagytam, a szerelem pedig a természetfotózás, de utóbbiból persze nehezebb megélni.

Mikor kezdtél el fotózni? Ez az eredeti szakmád?

Nem, semmi köze a szakmámnak ehhez. Elég hamar, körülbelül húsz évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni a fotózásban. Az első képeimet 2002 körül fotóztam. Az akkori munkám elég stresszes volt, és jó kikapcsolódás volt a természetjárás. Teljesen random indult az egész, nem volt benne semmi tudatosság. Elkezdtem kompakt gépeket venni, aztán egyre komolyabb felszerelésekbe fektettem.

Te hogyan tanultad meg az alapokat, iskolába jártál vagy autodidakta módon?

Magamtól és azért, mert sok esetben nincs túl jó véleményem a képzésekről. Már a kétezres évek elején is azt éreztem, hogy az oktatók húsz évvel el vannak maradva a technikai tudáshoz képest, ahol akkora már a világ tartott. Sajnos ez a véleményem azóta csak erősödött. A workshopjaimon több olyan történetet is hallottam már, hogy a fotós képzéseken a tanítványokat jpeg formátumban fotóztatják, az alapokról nem beszélnek nekik, amelyek a digitális fotózáshoz elengedhetetlen lenne, ezer éves sztereotípiákat nyomnak a fejükbe, amelyek már nem léteznek vagy a technika már meghaladta azokat az elméleteket. Én mindig úgy voltam vele, hogy a tapasztalás nagyon sokat számít és mivel érdekelt is, ezért nem volt teher gyakorolni és rájönni magamtól a dolgokra. De ez a tanulás nem is teljesen autodidakta módon zajlik, hiszen vannak nagyon jó olvasmányok és videók, amelyek megsegítik a folyamatot. Ugyanakkor rengeteg a teljesen fölösleges maszlag is, amelyek sajnos nagyon leegyszerűsítik a fotózást. Például három tipp a tökéletes expóhoz. Alapvetően igazak az állítások, de csak féligazság, amit mondanak. A kétezres években a hetvenes, nyolcvanas években megragadt oktatók tanították a fotózás alapjait, miközben kinyílt a világ és lettek új módszerek, technológia. Aki meg akart élni a fotózásból 2002 környékén, már nem a laborálásról akart hallani, hanem a digitális fotózást elsajátítani. Emellett sokan úgy tanítottak, hogyan nem lehet jól fotózni, nem pedig azt magyarázták el, hogyan lehet eredményesnek lenni.

Emlékszem, amikor megvettem az Olympus Pen-f fényképezőgépemet abból a célból, hogy megtanulok fotózni, én is autodidakta módon kezdtem elsajátítani az alapokat. Az Állatkertbe jártam ki gyakorolni majmokon, labdázó kiselefánton, legelésző zsiráfokon. Hasznos volt egyedül rájönni, mit miért és hogyan kell beállítani a gépben, hogy jó fotókat készítsek. A rengeteg rossz fotó mellett persze.

Mert a tapasztalás és a kudarcok okán tanulsz. Ha elrontod a zársebességet, akkor beidegződik egy ilyen helyzetben, mit csináltál rosszul, utána pedig már menni fog. De ha csak elmondja neked valaki egy teremben, az nem biztos, hogy megmarad.

Előbb említetted, hogy a stresszes munkádat a természetjárással vezetted le, így került képbe a fotózás is. Milyen témákat szerettél eleinte megörökíteni?

Amikor láttam egy szép tájat, elgondolkodtam, hogy le kéne fotózni, de vajon hogyan, milyen kamera kéne hozzá, milyen beállítások? Akkoriban még az objektívek nem is kerültem előtérbe nálam, mert bridge gépeket használtam. A bridge-ben már volt százszoros zoom! Emlékszem, arra gondoltam, nekem nem is kell DSLR gép, mindent meg tudok oldani. Persze, nem így lett.

Alapvetően türelmetlen embernek tartom magamat, de a fotózás segített abban, hogy türelmesebb legyek egy eleinte nehéznek bizonyuló feladatnál, többet kísérletezzem egy jó fotó kedvéért. Te éreztél hasonlót?

Pont amiatt, hogy kvázi a munkám feszítettebb és stresszesebb volt, nekem ahhoz képest a hétköznapi életben halál nyugisnak tűnik minden. Az erdőben nem is kell lenyugodni, adja magát a helyzet, a környezet nyugtatólag hat az emberre. A tanulás része, hogy ne add fel, mindig vannak rossz képek, mai napig. Ezt nem szabad kudarcként megélni, törekedni kell arra, hogy legközelebb sikerüljön.

A fotózás szerintem nehéz hobbi, mert ha szenvedélyesen is szeretsz fényképezni, lehet dühítő, hogy nem sikerül valami többszöri próbálkozás után sem. Viszont az a tapasztalatom, hogy itt dől el, ki az, aki tényleg szeret fotózni, ki az, aki sokadjára is visszamegy és megcsinálja a legjobb képet és ki az, aki feladja. Illetve ugye ha hivatásszerűen fotózol, vajon meg tud e maradni a szenvedély része? 

Én tudod, hol húznék ebben különbséget? Amikor ügyfélnek dolgozol, ott nem a te kreativitásodat éled ki, próbálsz megfelelni az igényeknek. Az tud stresszes lenni, hiszen ha egy esküvőt fotózol és szarok a fényviszonyok vagy kevés a fény, de közben nekiállnak rohangálva táncolni, ott meg fogsz izzadni, az biztos. A természet azért egyszerűbb szerintem ilyen téren, mert ott amúgy is van egy olyan elfogadás benned, hogy megijedhet a vad, jöhet az eső, jöhet a köd, jöhet bármi. Ha nem lett őzes képed, majd lesz holnap, de egy esküvőn nem mondhatod, hogy nem örökítetted meg a csókot, mert elbambultál, bocs. Szerintem teljesen más a mentális felkészülése a kettőnek. Az ügyfélmunkánál mindig van egy megfelelési kényszer, a természetnél el kell fogadni, hogy te csak asszisztálsz a természethez.

Előfordul, hogy külső tényezők, például a hangulatod befolyásolja azt, hogy milyen képeket csinálsz?

Nem megyek ki fotózni akkor, ha úgy érzem, éppen nincsen hozzá kedvem. De itt is külön kell szedni a hobbifotózást és a munkát. Ha munka, akkor mész és fotózol, nincs választási lehetőséged. Bármilyen szerelemből fotózásnál viszont nagyon fontos, hogy akkor csináld, amikor rá vagy hangolódva. Ha látod, hogy nem jó az idő vagy tényleg nincs igazán kedved kimenni, akkor inkább maradj otthon, különben csak vergődés lesz az egész.

És rossz képeket fogsz csinálni.

Szerintem fotózásban ér rossz képeket csinálni. De érdekes téma ez is, hogy mi számít rossz képnek. Az ember folyamatosan változik az évek alatt. Sokszor egy képről, amit sokáig rossznak láttál, később rájöhetsz, hogy egészen más értékei vannak, mint amit te kerestél benne. Jó, persze van teljesen rossz kép, ami rosszul van komponálva, rossz helyen van a fókusz, rossz az expo. Régen megvolt a fejemben, hogy mi a tökéletes természetfotó, tudod, mit tart mindenki szépnek, mit fotóz le és hogyan. De egy idő után rájöttem, hogy engem ezek igazából egyáltalán nem érdekelnek. Miért ne fotózhatnék le egy kökörcsint úgy, ahogy nekem tetszik? Akkor kezded megélni a saját látásmódodat, amikor úgy kezdesz el fotózni, ahogyan neked a legjobb. Sokszor te sem érted meg elsőre, mit miért csináltál, így tetszett és kész. Néhány év után rájössz a miértjére, és megérted az okát. Van a nagyon rossz kép, ami technikailag rossz, van, ami tartalmilag az, és vannak azok a fotók, amelyek nem rosszak igazából, csak még nem vagy rá felkészülve, még nem látod jól.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert idővel észrevettem magamon, mennyire befolyásolta a képeimet a közösségi médiában látott más fotósok munkái. Idén elengedtem a megkötéseket, és több visszajelzést kaptam, most mennyivel egyedibb makro virágfotókat készítettem. Például ellenfényben fotóztam a szirmokat.

Amit ugye tilos, szembe fényben sose fotózunk, úristen, világvége van! Az, hogy minden szabályt betartasz még nem garancia a jó fotóra. Értem a szabályokat, de ha éppen nem a harmadoló pontok egyikére helyezem a témát, attól még lehet jó, vagy egy portrénál pont abból keletkezik feszültség, hogy az arc irányában kevesebb lesz a hely, de ha a témához passzol, miért ne lehetne ilyen a kompozíció is? Átlagos portrét mindenki tud csinálni, merni kell kísérletezni!

Visszatérve a természetfotózásra. A tájképeid mellett állatfotókat is készítesz. Látni kismadarakat, ragadozó madarakat, farkasokat. Miért fordultál ebbe az irányba?

Szerintem az állatfotózás ösztönszerű folyamat, mint ahogyan a vadászösztön is az. Mélyen bennünk van, persze a civilizált világban az ember nem szembesül ezzel napi szinten, de attól még ott van. Amikor először elkezdtem komolyabban állatokat fotózni, rákészültem, tudtam, hogyan lehet nem elijeszteni egy őzt például, az nagyon érdekes érzés volt, most is beleborzongok. Én uraltam a helyzetet, de senki nem halt meg a végén, mert én nem ölöm meg az állatot, mint egy vadász, csak lefényképezem. Ez egyfajta ősi ösztön, az erdőben te vagy az úr, te kontrollálod a folyamatot. Ahogy egyre jobban megismered az állatvilágot magad körül, rájössz, hogy egy nagyon érdekes világban élünk. Amikor először mész az erdőbe, egy csomó para van benned, hangos, félek, eltévedek. És ha rájössz, hogy igazából az erdő a mi természetes közegünk, elkezded tök jól érezni magadat benne. Ezek álltak össze bennem, a vadászösztön, a természet megismerése és hogy egy otthonos élettérről van szó.

Volt olyan szituáció, amikor tényleg féltél?

Kergetett már meg vaddisznó. De akkor sem féltem, mert nem volt időm rá, csak futottam és kész. De ez sem feltétlenül jellemző azért, húsz év alatt kétszer fordult elő. Nagyobb rizikó, hogy kimegy a bokád egy olyan helyen, ahol nincs térerő. Volt egy neccesebb szitum külföldön, amikor aligátorokat fotóztam. Az volt bennem, hogy a magyar erdőben én vagyok a csúcsragadozó, nem volt meg az egészséges félelemérzetem. Naplemente volt, szép fények voltak, úsztak felém, aztán az egyik lebukott a víz alá. Hirtelen a csónak mellett csattantak a fogai. Akkor esett le, hogy ezek tulajdonképpen vadásznak rám. Ott le is tettem a gépet és kimentem a partra. Hozzáteszem, figyelmeztettek, hogy egyedül ne menjek fotózni.

Van kitűzött célod a fotózáson belül?

Én a fotózás folyamatát szeretem, sokszor a végeredmény se olyan fontos. Szeretek kimenni az erdőbe, egy jó lest építeni, megfigyelni, közel kerülni egy állathoz. Nem is a fotózás a fő cél, egy jó fotó ajándék a végén, ha van. Én csak szeretem a természetet és kész.

Czank Lívia